Let her be!

Rendhagyó, személyes írás a nőkről az akadémián, és a határhúzás fontosságáról

A doktori védésem és témám kapcsán nagy örömömre többen írtatok, nagyrészt női olvasóim, hogy nagyon érdekelne titeket egy hosszabb írás arról, milyen volt nekem ez a folyamat. Úgyhogy a munka ünnepét és anyák napját egyszerre ünneplő hétvége termékeként itt vagy egy retrospektív reality check az akadémiai és női valóságról, a teljesség igénye nélkül; azt hiszem, az írásaimban ritkán felmerülő személyes őszinteséggel. Szeretettel minden nőnek és férfinak, akik küzdenek egy-egy nagy projekttel!

1. “Don’t be afraid to give up on a good idea if the facts don’t bear it out”

Avagy “ne félj elengedni egy jó ötletet, ha a tények nem támasztják alá.” Tudom, nem valami optimista így kezdeni, de mégis fontos.

Nem kell PhD-t írnod ahhoz, hogy megtudd, milyen az, amikor az ember belevág valamibe, amihez túl sokáig kellene megfelelni egy, valamilyen típusú elvárásnak, ugyanolyan lelkesnek és proaktívnak maradni elejétől a végéig. Bármi lehet ez: egy új szakma, egy új hobbi, közösségépítés, egy vállalkozás – valami, ami évekig tart, és közben újra meg újra megkérdezed magadtól: miért is kezdtem el? Képes vagyok folytatni? És miért csináljam tovább?

A doktori képzésem harmadik évében éreztem úgy először, hogy talán sosem fejezem be. Addigra már máshol tartottam az életben: már nem úgy képzeltem el a szakmai életem, hogy reggeltől estig tanítok egy egyetemen, kurzusokat tervezek és könyvet írok nyáron, hanem sokkal inkább a döntéshozáshoz köthető intézményekben láttam a szakmai jövőm. És bár elsőre úgy tűnt, hogy én változtam meg, rá kellett jönnöm, hogy a tanítás, az egyetemi élet, és az ezekkel járó karrier képe is megváltozott.

Kontextus: az akadémia nem nőknek lett kitalálva

A bibliofil, elmélyedős, projekt gondolkodású és előadó típusoknak gyakran már korán felmerül, hogy a tanítás és kutatás lesz a karrier end-game.

Számomra ez az álom a PhD képzésem kezdetén kezdett valósággá válni: előtte még kevésbé látszott az a hatalmas gazdasági és általában egzisztenciális áldozat, amit meg kell hoznia az (nő-)embernek a kutató- és oktatómunka fenntartásáért. A mesterképzésem közepén, 2010 környékén még, amikor egy átlagos egyszobás albérlet 40 ezer forint körül volt Budapesten, nem tűnt annyira égetőnek a doktoranduszok, adjunktusok megalázóan alacsony fizetése és maximált leterheltsége.

2020-ra, amikor már egy zuglói albérlet az ösztöndíjamnak pontosan fele volt, már más volt a helyzet. Sokkal kevésbé lettem motivált egy olyan szakmában való küzdelmes elhelyezkedésben, ahol az anyagi biztonság és önállóság (családtól, párkapcsolattól is önálló) nem garantált a harmincas éveimre.

Közben írtam, kutattam, vizsgáztam, extra munkákat vállaltam – de láttam, ahogy a nálam 1–2 évvel korábban végzett kollégáim, kifejezetten a nők, küzdenek az akadémiai lét bizonytalanságaival, és ez őszintén nagyon elbizonytalnított a teljes szakmai választásommal kapcsolatban, amire addigra 12 évet készültem és tanultam. Szembesültem vele, hogy a posztdoktori pozíciók általában maximum 2–3 évre szólnak, nem túl jól fizetettek, ezért nem alkalmasak arra, hogy például egy család tervezésében biztonságos pontok legyenek. A magyar intézmények pedig jellemzően kisebb szakmai hozamú kutatásokra adnak posztdoktori pozíciót, mint külföldi versenytársaik — ennek megváltoztatásához az MTA jelenlegi állapotát is felül kell alaposan vizsgálni.

A posztdoktori után pedig közel 60%-a a kutatóknak elmegy a piacra dolgozni (ahol talán összefut egy régi évfolyamtársával a mesterképzésről, aki azóta ott vezető pozícióban van).

Őszintén gondolom, hogy az olyan szakmák, mint az akadémiai pálya, ahol az anyagi és lakhatási függetlenség, a magabiztos tervezés lehetősége ennyire kitolódik, bennetart teljes generációkat egyfajta gyerek-szerepben: függőségben tart a családi, vagy a (diszfunckionális családokat olykor jól mímelő) tanszéki jóindulattól, informális kapcsolatoktól, anyagi körülményektől.

A nőket ezen felül is további kihívások elé teszi az akadémiai szféra. Az EU-s felmérések szerint a 30–40-es korcsoportban a tanszéki szerződések 65–90%-a ideiglenes, vagyis csak 10–35%-uk rendelkezik határozatlan idejű konstrukcióval. Magyarországon az MTA és az egyetemi térben végzett beszélgetések és intézményi tapasztalatok azt mutatják, hogy az arány inkább az alsó tartományban, körülbelül 15–25% körül mozog.

De az EU-s reprezentatív kutatások alapján is a PhD végzettség után 10–30% jut el egy állandó akadémiai állásig. Magyarországon ez az arány valószínűleg hasonló, különösen a finanszírozási és intézményi szűkülés miatt is.

Az akadémiai pálya előrehaladásával a férfiak és nők aránya egyre erősebben torzul: míg Magyarországon és az EU-ban is a felsőoktatásban tanulók többsége nő (Magyarországon a diplomások 57–60%-a nő), és a doktori képzésben is közel fele-fele arányban vesznek részt (EU-s szinten kb. 49%), a vezető akadémiai pozíciókban a nők aránya meredeken csökken.

A „leaky pipeline” jelenség fő oka a gyermekvállalás időszakára esik: az első gyermek születése után a nők esélye arra, hogy elérjék a magasabb tudományos rangokat (associate vagy full professzor), legalább 10%-kal csökken, és ez az eltérés legalább öt évig fennmarad. Emellett a nők körében 8%-kal nagyobb az esély arra is, hogy a szülést követően teljesen kilépnek az akadémiai szférából (ezt hívják “child penalty”-nek).

Magyarországon – bár kevés a konkrét kutatás – az uniós adatok alapján a tudományos kutatói státuszokban még jelen vannak a nők (40–60%), de a középfokú és vezető pozíciókban már csak 20–30%-os arányban képviseltetik magukat. Vagyis bár a belépésnél még sok nő van jelen, a pályán való megmaradás és előrejutás egy strukturálisan férfielőnyös rendszerben a gyermekvállalási életszakasz környékén törik meg leginkább.

Nem csoda, hogy azok a nők, akik megpróbálnak bentmaradni az akadémián, gyakran végletes maximalizmussal küzdenek, ami a folyamatos külső megkérdőjelezés okán végül a belső megkérdőjelezés egyik formájában rögzül. Ezt úgy hívtuk a covid alatt: imposztor szindróma.

A “stat girl” az egyik kedvenc karakterem. Legalább itt elfogadja a szakmai lehetőséget.

Tény, hogy sokszor nem alaptalanul éreztem, hogy férfi kollégáim könnyebben vesznek bizonyos akadémiai akadályokat, mint én, de az érzés, hogy “nem tudok eleget”, vagy a félelem, hogy “rájönnek, hogy nem is vagyok igazi történész/akadémikus/vegyész/akármi”, a teljes szakmai közeg bizonytalanságaiból és a nőkre generációsan nehezedő maximalizmusból fakadt; nem lehet a hétköznapi szexizmus rovására írni.

Mindennek ellenére két dolgot nem akartam: egyrészt félbehagyni valamit, aminek a befejezése, akármilyen nehéz is, a közvetlen és személyes érdekem. Már csak azért is, mert minden mozgalmi, szervezeti “közös sikerrel” ellentétben ebben nem osztozkodik velem rajta más, nem szolgál semmilyen más érdeket. A doktori képzés az életben kevés dolgok egyike volt, minden fent leírttal együtt, ami leginkább rólam és az én helytállásomról szólt; arról, hogy csakazértis megcsinálom.

El kellett hinnem, hogy az imposztor-érzésem nem belőlem jön, hanem a rendszer bizonytalanságaiból, és a rossz egyetemi kultúrából — az én felelősségem pedig az, hogy ne ennek adjak teret, és ne adjam tovább ezt normalizáltan másoknak. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy bizony nem véletlenül vagyok itt, ahol, nem szívességből vettek fel egy neves egyetemre, adtak ösztöndíjat, és vállaltak szakdolgozónak a konzulenseim.

Talán ennek az egész problémának a tanulsága két dologban írható le: egyrészt megengedni magunknak a felismerést, hogy nem mindig az eredeti terv a legjobb terv; másrészt, hogy sokszor az igazi haszon abból jön, ha mégis kihozza az ember a legtöbbet abból, ami van. Az egyik legnagyobb örömöm ma, hogy nem adtam fel, amikor minden okom meglett volna rá, és hogy dicsérettel ledoktorálhattam.

A nők ereje sokszor a csakazértis hozzáállásban mutatkozik meg leginkább.

A texasi Cowgirl Museum-ban a egy idézetes könyvecske oldala (a könyvet nem vettem meg, azóta is bánom)

A témához nagyon ajánlom Kováts Eszter és Gregor Anikó Nőügyek című hiánypótló munkáját 2018-ból.

2. A kompetencia megmutatása nem férfi dolog, ahogy a nemet mondás sem

Amikor aztán mégis sikerül, sok nő, köztünk néha én is, hajlamos megijedni, zavarba jönni a saját sikerétől. Nem csoda ez egy olyan világban és egy olyan generáció számára, ahol egyszerre nőttünk fel a “ha tehetséges vagy, majd felfedeznek” girl-next-door naíva szerepén, az elképesztő karakter- és karrierutat bejáró Doktor Szöszin, és a Szex és New York férfiközpontú feminizmusán. Nem csoda, ha a ma karrierjük legszebb időszakai felé néző nőkben több farkas él.

Úgy látom, az egyik ilyen farkas a generációmban és a nagyvárosi demográfiában az NGO-s aktivista karaktere.

Velem is így volt: a doktori képzésem, a tanítás mellett az aktivizmus és önkéntesség viszont segített önmagánál nagyobb értelmet is adni a napi feladatoknak. Nőjogi szervezeteknél kezdtem el önkénteskedni, amiből aztán Kardos Bogátával “véletlenül írtunk egy könyvet” – egy tanároknak szóló, többéves, kamaszok szexuális edukációját célzó projekt lezárásaként.¹

Ez nyilvánvalóan rengeteg dolog – de aztán mégsem nem a leterheltség, hanem a civil világ belső működése miatt hagytam abba az önkéntességet. Az NGO-k (legyenek azok cél-orientáltak, vagy öltözzenek politikai ruhába) sokszor önfelszámoló, a fenntarthatósági önmítosz, és az állandó projekt-teljesítési kényszerek szerint működnek, ami elviselhetetlen terhet tesz a szervezet önkénteseire, dolgozóira. Ez sokszor az akadémiára is igaz. A létbizonytalanságból és az alulfinanszírozottságból fakadó káderhiány, a szakmai hiányosságok ördögi kört alkotnak a civil szektor számos pontján.

Az új emberek hamar kipörögnek, gyakran egyfajta paranoia és belterjesség lép a a magasabb szakmai színvonalat elváró, akár azt megszervezni akaró tagok helyére, akik aztán hamar továbbállnak ezekből szervezetekből. Erről a jelenségről Nógrádi Noá beszélt részletesen a Partizán élő adásában is, illetve Csányi Gergely publikált.

A nőies karrierista és a férfias karrierista nők közös harca a Doktor Szösziben

Két dolgot tanultam meg a civil-önkéntes szféra hosszú elhagyása folyamán: nemet mondani az önfeláldozással járó struktúrális szakmaiatlaságra, és határozott igent arra, amiben kompetens vagyok, és ahol ezt megbecsülik.

Az én szakmámban ez annak fordítható le, amit egyik kedvenc történészem, Eric Hobsbawm írt: a történésznek nemcsak joga, de felelőssége is, hogy aktív résztvevője legyen korának. A „public intellectual” vagy „activist historian” nem luxus, hanem válasz: válasz egy olyan világra, ahol a társadalmi igazságtalanságok újratermelődnek, ha nem cselekszünk – szakmailag és politikailag is.

Ahogy Hobsbawm fogalmazott a The Age of Extremes című kötetében: “a társadalomnak szüksége van a történészekre, akik hivatásos emlékeztetői mindannak, amit honfitársaik el szeretnének felejteni.” Ahhoz, hogy ezt teljesíteni tudja bárki, jó és megtartó közösségre, munkakörülményekre van szüksége. A nőknek is.

3. Nem mindenki akarja, hogy sikerüljön

Ez egy olyan felismerés, amelyet sokáig nem akartam elfogadni, de talán az egyik legfontosabb tanulsága lett az elmúlt éveknek a civil szférától az akadémiáig.

A valóság az, hogy nem mindenki, akivel együtt dolgozol, akarja, hogy sikerrel járj, és elismerjék a munkádat. És ez különösen igaz akkor, ha nő vagy.

Vannak, akik a sikeredet fenyegetésként élik meg. Vannak, akiknek kellemetlen, ha kiállsz magadért. Olyanok is akadnak, akik látszólag támogatnak, valójában mégis visszafognak. És vannak, akik egy ideig támogatnak, aztán egyszerűen nem bírnak majd elviselni a célvonalnál.

Ha azonban valóban a helyeden vagy, és tudod, hogy a kompetenciád ott van, ahol lennie kell, akkor ez legyen elsősorban az ő problémájuk.

Akkor is, ez egy rendszerhibából is fakad. Egy olyan rendszeréből, amelyben bár a nők többségben vannak az alapképzésben, a doktori fokozatig már kevesebben jutnak el, és a professzori szintig szinte csak nyomokban maradnak jelen. Vagy a politikai intézményekben, ahol hasonló dinamikában kell talpon maradni egy maréknyi nőnek. Az pedig végleg nem a te a hibád, hogy a nőket arra nevelik gyerekkortól, hogy egymáson átgázolva érjék el a férfiak céljait — ameddig te nem így viselkedsz nőtársaiddal.

4. Horgony-emberek

A negatív energiák mellett ezért is fontos megtalálni (vagy konkrétan, keresni) azt, ami jó, és neked is jót akar. Lehúzós emberek mindig vannak, de olyanokat nehezebb találni, akik stabilizálnak, horgonyként léteznek az életedben, már nehezebb.

Fontos, hogy mindig legyen körülötted olyan barát, családtag, aki akkor is értékel, találkozik veled, érdeklődik irántad, ha éppen nem virágzik a karriered, átlagos dolgok történnek, vagy éppen, ha nehéz.

A maximalizmust és imposztor-érzést erősíti, ha a körülötted lévőkkel való kapcsolatod a sikeredtől is függ.

4. + 1

Ez alapján lehetséges, hogy a nők iránti igazságosság egyik alaptétele olyan banális, mint hogy hagyni kell őket dolgozni: tehát a kormányváltás extázisával járó szakpolitikai javaslat-őrületben talán antiklimatikus belátás, hogy a nők sikerének kulcsa belső, kulturális ügyünk is. Jogszabályírás helyett nekünk magunknak, mint társadalom, kell hozzá megváltozni.

A lekicsinylés, infantilizálás helyetti embertársias beszéd; a nők szakmai kompetenciájának felemelése, azok letörése helyett; a kisgyermekes anyukákban való munkahelyi bizalom építése; a feltörekvő nők körül kialakuló szexista paranoia (“ki ez a csaj, idegesít”) helyett azok megbecsülése és objektív megítélése; és a nők egymás közötti versenyfutásának megállítása az idővel, férfiakkal, figyelemmel: ezek a gyakorlatok mind előbb jönnek a jogszabályoknál.

És akkor lehet, több nő marad az akadémián, kerül magasabb beosztásba a közigazgatásban, több férfi vállal munkát a gondoskodás-iparban is. Az elmúlt hetekben okkal felemelkedett Tisza-kormány női tagjainak létszámára vonatkozó elsöprő örömben is adhat ez némi konkrét kapaszkodót: a nagy kérdés nem az, hogy hány nőt tud kiállítani egy kormány (állítson ki minél többet!), hanem az, hogy engedi-e őket aztán tényleg dolgozni. Én szurkolni fogok.

1. A projekt megálmodói és sarokkövei még Halász Sára, Nógrádi Noá.